Prológus

 A boszorkánykörre tapad az immáron lelkesedést vesztett tekintetem. Pár perccel ezelőtt nagyon be voltam zsongva, amiért láthatom azokat, akikhez gyermekkori, és már-már emberi fejjel felfoghatatlannak tűnő emlékeim kötődnek. De most, hogy ténylegesen itt állok, és be kéne lépnem a tettek mezejébe, csak gondolkodok, és keverem a dolgokat, fonalakat, mint minden krízishelyzetben.

 Mielőtt észbe kapok, meleg könnycseppek folynak végig hideg arcomon, szinte égeti a bőröm, de mégis jó érzést kelt bennem, eszembe juttatja, hogy élek. Igazából meghaltam volna a múltban, pontosabban hétéves koromban, de egy jövőmegváltozós beavatkozásnak köszönhetően megmenthettem az irhámat azzal, hogy mindenki tudta nélkül elhagytam Eldaryát. Nem az én döntésem volt, egyszerűen beleegyezésem nélkül, hirtelen egy másik világon tudhattam magam. 

A többiek biztosan halottnak gondolnak... bár nem csodálkozom, hisz az eltűnésemre az a legkézenfekvőbb megoldás, hogy felfalt valami, esetleg meggyilkolt az ellenség. De ugye emlékem nem halványult az idők folyamán, és nem felejtettek el? Csak remélni tudom, hogy legalább Bátyó emlékszik még rám és a szívébe zárt. 

 Veszek egy mély, utolsó lélegzetet ebben a világban, behunyom a szemem, és egyenesen a portál közepébe ugrok.

 Ezekkel a gondolatokkal kezdődött az Eldaryás történetem, vagyis inkább folytatódott az életem lezártnak tekintett fejezete.