1. fejezet ~ Miért jöttem ide újból?

 - Ki vagy te? Egy újabb szerencsétlenül idetévedő ember? - szegezte nekem a kérdést egy szúrós tekintetű alak, mikor megérkeztem a boszorkánykörön keresztül, és kitisztult a látásom, valamint elmém. A hang gazdáját elsőre ismerősnek tituláltam... Jobban megnéztem, úgy, hogy tekintetemmel szinte égettem a testét. Hirtelen nyílalt belém a felismerés... Miiko?! Nagyon meglepődtem, hogy mennyit változott. Ugyan a humánok sokkal kevesebb ideig élnek, mint mi, a mitikus lények, de a gyerekkori és tinédzseri fejlődésünk ugyanolyan gyors, viszont a főként - fiatal - felnőtt éveink számában sokkal több a különbség.

 - Violet Gray - a meglepődéstől csak hebegtem-habogtam, de végül csak sikerült normálisan kinyögnöm a - hamis - nevem. Tényleg sokat változott ő, többet, mint vártam. Gyorsan körbefordultam a tengelyem körül, keresve Royt, vagy ahogy mi hívtuk, Mestert.  A Kristályterem egy gyönyörű szép hely volt, és Mester személye és tekintélye, valamint a helyzetekhez való tapasztalata, ügyessége mindenkit megnyugtatott, mindig is szívesen emlékeztem rá, ehhez a területhez kötöttem, hisz állandóan ebben a szent helyiségben tartózkodott, de most nem láttam sehol se, hiába kerestem a szememmel. Ugyan megélt jó pár évet, de ennyi nem elég, hogy egy az egyik legerősebb tündércsaládból származó tehetséges meghaljon természetes halállal. Ugyan volt rá egy kicsiny esély, hogy még él, de erős gyanúm volt ennek megcáfolására, mivel lehet, hogy az az esemény, amely megölt volna, ő lelkét is beszippantotta volna. Ki tudja...

 - Mit keres egy ilyen szép hölgy itt? - egy újabb személy tűnt fel mögöttem kísértetiesen, de  mivoltomnak hála éreztem halk közeledését, viszont hogy ne lepleződjek le, meglepettséget színleltem.

 - Egy gombák alkotta kört kíváncsiságból megpiszkáltam és... - kezdtem bele a féligazságba, de rájöttem, hogy feleslegesen hablatyolok. - Gondolom tudjátok a történet folytatását.

 - Meglehetősen átlagos, szóval igen. Nem talállak gyanúsnak, mivel láttam a feltűnésedet, és egyértelműen boszorkánykörön keresztül jöttél ide - gondolkozott hangosan Miiko.

 - Létszámhiányban szenvedünk... - folytatta a gondolatmenetet a hátam mögött settenkedő figura, akinek van egy olyan érzésem, hogy ijesztgetési és menőzési fétise van. - Meg egy ilyen aranyos embernek hogy lehet ellenállni - kacsintott rám, mikor szembefordultam vele. Ez a fekete tincsekből álló, rövid, de dús haj, szürke, csillogó szempár... Kinézetről rögtön megismertem Nevrát, ámde személyisége száznyolcvan fokos fordulatot tett. Hol az a kedves, szerénykedő és érzelmes vámpírkölyök? Hol az a személy, akiben megbíztam, akihez több érzelem kötődött, mint barátság? Hol az, aki meghallgatta a panaszkodásban gazdag mondandómat, majd elmondta a sajátját? Mikor kisgyerekek voltunk, nagyon aranyos volt velem - na meg mindenkihez - és segített átvészelni a rossz időszakaimat, és én is éreztem, hogy közelebb állunk mindketten egymáshoz, mint a többiekhez. Erre mikor megérkezek, egy egocentrikus, szoknyavadász fiú fogad. Teljesen elment a kedvem tőle, hirtelenjében az összes kialakult pozitív emlékképem róla elszivárgott, ahogy az iránta érzett érzelem is. Volt egyszer, most már nincs.

 Nos, legalább ezt is betudhatom gyerekkori tévedésnek, és elfelejthetem az egészet.

 - Ahelyett, hogy tömlöcbe vetnénk, talán rögtön segédkezhetne. Nem látszik veszélyesnek, és most tényleg kéne segítség. Egy csomó Black Dog támadás ér minket, lehet készülődnek valamire - elkezdtek egymásnak érveket felsorakoztatni, ezzel teljesen kizárva engem a beszélgetésből. Bár az igazat megvallva nem is érdekelt, tekintetem a kristályba fúródott, és elgondolkoztam, vajon mennyi minden változott ezalatt a tizenegy év alatt.

 Az ok, amiért titkoltam az igazi kilétem, eléggé gyerekes... Egyrészt megérzés, másrészt a megmentőm még anno is megmondta, hogyha egyszer visszatérek, egy ideig jobban teszem ha nem fedem fel személyemet, mert azzal akár a feje tetejére állhatna minden. Meg az is közrejátszik, hogy akarom látni a meglepődött pofájukat, mikor megmondom nekik.

 - Akkor ő azon szerencsés emberek közé sorolhatjuk, akiket rögtön munkába állítunk - zárta le a témát Miiko, egyenesen a szemembe nézve. - Hívd ide Kerot, csináltassa meg vele a gárda és familiáris tesztet, valamint nap végére örülnék, ha a származási kísérlet is el lenne végezve rajta, hogy tudjuk, biztosan odavalósi vagy az egyik távoli őse idetartozott - sóhajtott. - Tudom, hogy sok kérdésed van, de hagyd őket későbbre, ezek most az elsőbbséget élvető feladatok.

 Szerencsére nem kellett várni Kerora, mivel pont jókor érkezett a papírokért. Nagyon örültem legbelül, hogy olyan maradt, mint amilyennek régen megismertem.

 A sokajtós termen keresztül sétáltunk. Lehajtottam a fejemet és gondolkodva a padlót fürkésztem, mintha érdekes lenne. Az unikornis időközben magyarázott, amit félfüllel hallottam, de nem hagyta el a száját olyan infó, amit ne tudtam volna, így nem kifejezetten keltette fel az egész az érdeklődésemet.

 - Figyelsz? Ugye tudod hol tartottam? - kérdezte összezavarodottan az idegenvezetőm, én meg ezt egy mosollyal nyugtáztam.

 - Természetesen. A gárdákról beszéltél az előbb. Folytatnád?

 - Ha megbocsájtasz... Akkor van az Abszint Gárda, amely a bájitalkészítésért felel. Ők a fizikai harcokban ugyan alulmaradnak, de több a sütnivalójuk a többieknél. Vezetőjük Ezarel, aki... - folytatta a monológját, mikor elhaladott mellettünk egy személy.

 Rögtön megismertem... Magas termet, kék haj, amelyben pár tincs irreálisan hosszabb a többinél, és ezeket lófarokba kötve hordta, valamint ugyanolyan színű, ravasz és ördögi szempár.

 - Á, itt is van az emlegetett szamár! - szólt Kero. - Ő itt Ezarel, akiről előbb beszéltem.

 Nem kellett elmondania, alapból tudtam a nevét. Hát itt vagy végül, Bátyó!